Az ismét anyaszerepre készülő Szinetár Dórát, akit a publikum jelenleg nyolc darabban csodálhat meg, nyár elején vette feleségül az Operettszínház színművésze, Bereczki Zoltán.

Gyöngy: Sok boldogságot! Szép esküvőtök volt?
Szinetár Dóra: Köszönöm. Igen, nagyon szép volt. Vidéken, egy kúrián tartottuk száznál is több vendégünk és barátunk jelenlétében. A menyegzőt követően Zolival és Marcival, a kisfiammal két hétre Londonba, és onnan Spanyolországba utaztunk. Augusztus elejétől Szegeden a Rómeó és Júliában lépünk fel, majd ezután elutazunk egy hétre nászútra.
Gy.: Szeretnétek gyereket?
Sz.D.: Igen, elsőként egy kislányt, de ugye, mondanom sem kell, hogy ha fiú lesz, akkor is nagyon boldogok leszünk.
Gy.: Nem zavar, hogy nagy lesz a korkülönbség Marci és a leendő testvére között?
Sz.D.: Nem, sőt! A környezetemben kis korkülönbséggel élő gyerekek általában  marakodnak. A szülők mindkettőt nagyon szeretik, de a kicsik úgy érzik, hogy a másikhoz képest hátrányban vannak. Örülök, hogy a fiam már fel tudja fogni, mit jelent egy testvér érkezése, hogy érdekes feladat lesz együtt pelenkázni, etetni a babát.

“Az igazgatónk kibékített bennünket”

Gy.: Marcit az otthon látott normák szerint terelgeted?
Sz.D.: Igen. Egyetlen eltérést említhetnék. Jómagam máig bele tudok betegedni abba, ha valami nem úgy működik, ahogy azt szeretném. Abban bízom, hogy egy gyerekben érvekkel és a feltett kérdéseire adott válaszokkal könnyebb tudatosítani, hogy mindenki számára léteznek elérhetetlen dolgok.
Gy.: Átvitt értelemben az Operettszínház társulata szintén a családod. Volt, akit első percben nem kedveltél, aztán idővel kiderült, hogy értékes emberrel van dolgod?
Sz.D.: A színház sajtótitkárával, Ferenczy Orsival utáltuk egymást. Kezdő újságíróként elküldték hozzám, a tinisztárhoz interjúra, és én állítólag mérhetetlenül undok voltam vele. Egyáltalán nem emlékszem a történtekre, de benne ez tüskeként maradt meg, és amikor sok év múlva az Operettszínházhoz került, mindent megtett, hogy a megengedett keretek között ezt a tudomásomra hozza. Érthető, hogy csöppet sem lelkesedtem érte. Aztán a Mozart próbái alatt Kerényi Miklós Gábor, az igazgatónk, kibékített bennünket. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra, de tény, hogy azóta Orsi az egyik legjobb barátnőm. Gáborral sokat beszélgettünk az elmúlt időszakban, és ez sokat alakított rajtam. Nem merném azt mondani, hogy a barátom, mert az ember a saját igazgatójáról ezt nem mondhatja, de úgymond a mentorom, aki szakmailag és emberileg is sokat csiszolt rajtam.
Gy.: Janza Katával és Kékkovács Marával szintén jóban vagy.
Sz.D.: Katával sokáig csupán köszönő viszonyban voltunk, aztán szintén a Mozart próbái közben tapasztaltam meg, hogy azonos hullámhosszon rezgünk. Minden szempontból ő lett a legjobb barátnőm. Marát is nagyon szeretem. Érzékeny, jólelkű teremtés. 

“A csók kicsit hosszabbra sikerült”

Gy.: Nem nehéz a férjeddel végignéznetek, hogy este 7-től 10-ig másba vagytok fülig szerelmesek?
Sz.D.: Van, akire féltékeny vagyok, és van, akire nem. Amikor Zoli Marával játszik, soha nem vagyok az. A Tháliában bemutatott West Side Storyban ők voltak a főszereplők, és Mara premierajándékként egy-egy olyan mécsestartóval lepett meg bennünket, ezt ha összeillesztjük, egy párt alkotó lányt és fiút kaptunk. Nagyon jól esett, hogy annak ellenére, hogy ők játszották a szerelmespárt, ilyen gesztussal kedveskedett. Azóta is ez a mécsestartó a szobám legszebb dísze. Ha emberből van a másik, akkor a zöld szemű szörnynek nem jut szerep.
Gy.: Ellenben...
Sz.D.: Hát igen, van ellenben is. Az egyik kolléganőm hasonló helyzetben nagyon bután reagált. Vihorászva mesélte az öltözőben, hogy jaj, a Zoli a próbán így meg úgy viselkedett. Ilyenkor az ember kényelmetlenül érzi magát. Ebből a szempontból a fiúk sokkal felnőttebbek. Ők legfeljebb poénosan tesznek egy-egy megjegyzést, ha valami nem tetszik nekik.
Gy.: Volt erre példa?
Sz.D.: A Szépség és a Szörnyetegben Hommonay Zsolti a partnerem, és a darab végén, amikor csókolózunk, akkor velem szemben a felesége Polyák Lilla, míg Zsoltival szemben a férjem, Zoli áll. A főpróba előtt nem csókolóztunk, de akkor, mivel már közönség ült benn, igen. Csakhogy ügyetlenkedésből ez kicsit hosszabbra sikerült, mint ahogy szerettük volna. Az eset előtt, amikor a rendező szólt, hogy csók, egyszerűen túlléptünk rajta. Élesben derült ki, hogy a zene csak szól és szól, és mi jobb híján összetapadva álltunk. Azóta már kitaláltuk, hogyan tudjuk kitölteni a muzsikát, de akkor hosszasan csókolózva vártuk, hogy vége legyen a jelenetnek. A próba után Lilla és Zoli együtt jöttek oda hozzánk, és a férjem viccesen szólt Zsoltinak, hogy azért ez már tényleg kicsit sok. Ő azonban poénosan válaszolt, hogy legközelebb felveszi az Elisabethet, amiben viszont Zoli Ferencz Józsefként ölelgeti Lillát, a császárnét. Érettség és a másik iránti mérhetetlen bizalom kell ahhoz, hogy egyértelmű legyen mindannyiunk előtt, mi a munka és mi a magánélet.
Gy.: Milyen érzés a Nemzeti Színházban színpadra lépni?
Sz.D.: Épp tegnapelőtt beszélgettünk arról anyukámmal, hogy miután hosszú éveken át nagyon sokfelé játszottam jó kollégákkal, jó darabokban, az Operettben végre sikerült otthonra lelnem. Nagy örömömre máshol is játszhatom, például a Nemzetiben, a Vígszínházban vagy a Vidám Színpadon. Büszke vagyok arra, hogy komoly, prózai színészekkel állhatok egy színpadon, akik befogadtak maguk közé.

“Alternatív előadásban pucéran káromkodni”

Gy.: Nem érzed kakukktojásnak magad közöttük?
Sz.D.: Latinovits Zoltán önéletrajzában olvasható egy érdekes félmondat. A pályája végén az Operettszínházban ő játszotta A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak-ban a címszerepet. Azt írta, hogy minden rosszat visszavon, amit erre a műfajra valaha is mondott, mert akkor tudta meg, mit jelent nálunk helytállni, amikor kipróbálta. Minden tiszteletem a prózai darabokat sikerrel játszó kollégáimé és az őket foglalkoztató teátrumoké, a zenés színházat mégis nehezebb, összetettebb műfajnak tartom, aminek a színvonalas műveléséhez több kell a puszta tehetségnél.
Gy.: Elismerik szakmai körökben ezt a műfajt?
Sz.D.: Nem. Úgy gondolom, magáért beszél, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozóra idén sem hívtak meg zenés produkciót, mintha ezeket az előadásokat nem tekintenék művészetnek. Meg vagyok róla győződve, hogy számos kollégám tudna alternatív prózai előadásban, adott esetben pucéran káromkodni. De korántsem vagyok biztos abban, hogy némely elismert “lila” művész abroncsos szoknyában keringőzve, élő zenekari kísérettel képes lenne elénekelni a musical-irodalom valamelyik nehéz áriáját, majd valódi könnyeket hullatva folytatni a játékot, mint például Janza Kata az Elisabethben. Kíváncsi vagyok, vajon őket is állva tapsolná-e kilencszáz ember húsz percen át? Nem kellene ezt a műfajt lenézni....
Gy.: Van olyan külföldi színész, akit szívesen megismernél, mint embert?
Sz.D.: Nem, mert így nem sérül a róluk alkotott illúzióm. Saját kollégám közül is van, akiért rajongok a színpadon nyújtott teljesítménye miatt, de különben elkerülöm, mert dilis. Vagy fordítva: van, akit imádok a folyosón, de nem szeretem nézni, amit a színpadon csinál. Kulka Jani kivétel, őt kint is, bent is szeretem. A My Fair Lady zalaegerszegi előadásai alatt többet tanultam tőle, mint mások négy évig bezárva a Rákóczi úti színművészetire. 

“A monacoi herceggel ebédeltem”

Gy.: Mitől jó kolléga?
Sz.D.: Figyel rám és nemcsak magának játszik. Vannak olyan színészóriások – ilyen volt Latabár Kálmán vagy Feleki Kamillka is – vagy néhány nagy tehetség, akikkel ma is játszom –, akik lentről csodás alakítást nyújtanak, de borzalmas velük játszani, mert magányos művészek. Premierre kigyúrják a maguk kis figuráját, de nem hajlandóak még levegőt sem máshol venni, és ez nagyon unalmas. Jánossal olyan szinten lehetett játszani, hogy az valami elképesztő. 
Gy.: Nem szerettél bele?
Sz.D.: Ha eddig egy férfi igazán közel került hozzám, mindig volt három élethelyzet, amiben megpróbáltam magunkat elképzelni. Montreux-ben egy filmfesztiválon a papám volt a zsűrielnök, és elvitt magával a díszebédre. Amikor megérkeztünk, Albert monacói herceg kiszúrt magának, és maga mellé ültetett. Körülbelül tizenkét éves lehettem, de tudtam annyira angolul, hogy sikerült elbeszélgetnem vele, és a menüsort is anélkül ettem végig, hogy bárkire szégyent hoztam volna. Ez volt tehát az első kérdés: hogy vajon az a férfi, aki mellettem lesz, be tudna-e jönni velem egy ilyen helyre ebédelni. A másik, életem egyik legjobb élménye volt: terhesen a balatonudvari strandon gumipapucsban sört ittam és sajtos, fokhagymás lángost ettem egy padon. Második kérdés: a kiszemelt férfi tudná-e velem élvezni ezt a sörös-gumipapucsos történetet? A harmadik: nyaranta Spanyolországban üdülünk, és él bennem egy kép, miszerint Marcival és „a” férfival hármasban ugrálunk a medencébe. A kérdés: alkalmas-e erre az, aki velünk szeretne lenni? Bár számos, valóban remek férfit ismerhettem meg, Zolin kívül nem nagyon fért bele senki mind a három kategóriába, és mint látható, vele kötöttem össze az életem.